Nem voltam biztos benne, hogy az asztal túloldalán ülő férfi sírni vagy káromkodni fog – vagy mindkettőt egyszerre. Egy növekvő gyülekezet vezető lelkipásztoraként a színfalak mögött dúló viharral nézett szembe. Valójában úgy tűnt, hogy az egész vezetői csapat a gyanakvás, vádaskodás, kétségbeesés hurrikánja közepette gubbaszt.

– Egy évvel ezelőtt nagy sebességgel robogtunk előre, jól működtünk, és láttuk, hogy Isten nagy dolgokat tesz – mondta. – De most!…

Vett egy mély lélegzetet, és így folytatta:

– Most már minden megbeszéléstől rettegek. Az emberek ellenem és egymás ellen foglalnak állást. Olyan gyakran váltogatják, hogy kihez lojálisak, hogy azt sem tudom, mi a csoda folyik. Jegyzetelnem kell, ha nyomon akarom követni, hogy ki ki ellen van.

A következő hónapokban minden héten beszélgettünk a lelkipásztorral, és próbáltam segíteni neki megérteni, hogyan jutott a csapata ebbe a válságba – és hogyan tudnák újraépíteni a bizalmat.

Vezetői sodródás

Mindannyian hajlamosak vagyunk a bizalomtól el, és a félreértés, sértettség, gyanakvás felé sodródni.

Szolgáltam már segédlelkészként, vezető lelkészként és egyházvezetési tanácsadóként. Ezekben a szerepkörökben közelről figyelhettem meg a gyülekezeti vezetőket és csapataikat, és azt kellett látnom, hogy tendenciaszerűen elsodródnak a hatékony szolgálattól.

Szinte egyik esetben sem akart senki letérni a pályáról. Nem akartak gyanakvóvá, cinikussá válni, nem akarták elvonni a csapattagok figyelmét arról, amire Isten elhívta őket. Mégis megtörtént!

Idővel gyakran észrevehető, hogy negatív változás következik be a lelkipásztor hozzáállásában, viselkedésében a csapattal, a vezetőséggel és az önkéntesekkel szemben – vagy fordítva. Ezt nevezem „vezetői sodródásnak”. Az emberek ezernyi apró lépéssel szkepticizmusba, neheztelésbe, majd végül karaktergyilkosságba sodródnak.

Ez az ellenség stratégiája az egyház kisiklatására. A Sátán arra vár, hogy nyitott ajtót találjon a vezető – akár a lelkipásztor, akár bármely más szolgálattevő – szívéhez. Ezután megpróbálja elültetni a kétség, az önsajnálat és a megosztottság mérgező magvait.

Ezek a magok lehetnek olyan dolgok, amelyeket az illető magában gondol, vagy amelyeket másokkal közöl, például:

– Jobban mennének a dolgok, ha én lennék a főnök!

Megtörténhet, hogy valaki a kihirdetett látás szerint szolgál, miközben alig tűri el a lelkipásztort. Mások megkérdőjelezhetik a gyülekezet küldetését, igazságtalanul hibáztathatják vagy kétségbe vonhatják a vezető személyiségét, pletykálkodhatnak, elzárkózhatnak a csapat többi tagjától, minden döntéssel szemben kritikussá válhatnak, szövetséget köthetnek kiábrándult, elégedetlen társaikkal.

Így kezdődik a vezetői sodródás. Mint a rákos daganat, szinte bárhol felbukkanhat a testben. Felismerés és kezelés nélkül áttétet képez, és minden testrészt megkárosít. Lehet, hogy hónapokig, évekig is eltart, de végül egyetlen negatív mag is rossz gyümölcsöt terem, és látásbeli eltérést hoz létre.

Az összehangoltság nem valami választható dolog. Az együtt dolgozó emberek szinergiája elképesztő eredményeket hoz. Enélkül – mint a gaz – gyökeret verhetnek a hatalmi játszmák, a pletykák és a cinizmus.

Az összehangolt csapat megérti a célokat, és az egyéni erősségek révén ugyanannak a jövőképnek az elérésére törekszik. Indítékukat a tagok az Isten kegyelméért való hálaadásból táplálják, és pozitív hozzáállást tartanak fenn. Kerülik a negatív beszélgetéseket, nem akarnak mérgezőek lenni. Nyilvánosan és a magánéletben is hűségesek a lelkipásztorhoz, a jövőképhez, a küldetéshez és magához a gyülekezethez.

Ez az egység a lelkipásztorral kezdődik. Nem várhatunk kegyelmet és hűséget olyanoktól, akik nem ezt látják a velünk való kapcsolatukban.

Nem azt mondom, hogy a tagoknak mindenben egyet kell érteniük. A vita egészséges, ha azt a célt szolgálja, hogy a csapat jobb döntéseket hozzon. Minden indíték kérdése.

Hat mérgező magatartásforma

A lelkipásztorokkal és csapataikkal végzett tanácsadói munkám során hat olyan mérgező viselkedést figyeltem meg, amelyek aláássák a bizalmat, és tönkreteszik az összhangot. Az emberek ritkán váltanak drámai módon ezekre a viselkedési formákra. Sokkal inkább lassan, fokozatosan – talán meglepő módon – sodródnak feléjük.

1. Büszkeség. Semmi rossz nincs abban, ha reális elégedettséget érzünk az eredményeinkkel kapcsolatban. Az ilyen büszkeség teljesen helyénvaló. De ez az elégedettség könnyen válhat önző felsőbbrendűségi érzéssé. Ez utóbbi fajta büszkeség bűn.

A bűnös büszkeség tönkreteszi a vezető és csapata közötti egységet és összhangot. Megakadályozza, hogy megünnepeljük mások sikereit, bocsánatot kérjünk, ha tévedünk, meghallgassuk a kritikát, beismerjük gyengeségeinket, és őszinték legyenek önmagukkal és másokkal.

A gőgös ember mások kudarcának drukkol, magának követeli az utolsó szó jogát, túloz, hogy lenyűgözze a hallgatóit, árnyalja az igazságot, hogy ne tűnjön ostobának vagy inkompetensnek, olyan személyekkel veszi körül magát, akik egyetértenek vele, és körültekintően gondozza a róla kialakított képet.

Az egyházon belüli ilyen hozzáállás veszélyezteti a szolgálatot. Nem csoda, hogy a Példabeszédek 6,17 a büszkeséget – „nagyravágyó szemek” kifejezéssel – az Isten által gyűlölt dolgok listájának élére sorolja.

A büszkeség volt a gyökere mindhárom kísértésnek, amellyel Jézus szembesült. Az ördög az első két kísértést azzal a mondattal kezdte, hogy „Ha Isten Fia vagy…” (Máté 4,3.6) Megpróbálta védekezésbe kényszeríteni azzal, hogy a tekintélyét, a státuszát és a helyzetét támadta.

A harmadik kísértés során az ördög elvitte Jézust egy igen magas hegyre, és azt mondta: „Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem.” (9. vers) Itt az ördög világi eredményekkel, elismeréssel és dicsőséggel kísértette.

Biztos lehetsz benne, hogy az ördög nem fog habozni, hogy a büszkeséget is felhasználja ellened és a szolgálatod ellen. Ha a bűnös büszkeség jeleit látod, azonnal foglalkozz vele. Tégy meg mindent, hogy távol tartsd a saját szívedtől és a csapattagjaid szívétől.

A büszkeség ellenszere Isten csodás kegyelmének megtapasztalása. Annyira bűnösök voltunk, hogy Isten Fiának halála kellett ahhoz, hogy megfizessen a vétkeinkért, de annyira szeretett minket Jézus, hogy hajlandó volt meghalni értünk. Gyakran vissza kell térnünk ehhez a mély, életet átalakító igazsághoz, ahol a büszkeség átadja helyét az alázatnak és a hálának.

2. Mesterséges harmónia. Egy lelkipásztor egyszer megkért, hogy segítsek rendezni néhány kapcsolati nehézséget a gyülekezeti csapatában, elsősorban az egyik segédlelkésszel. Évek óta közeli barátok voltak, de az előző évben a lelkipásztor egyre inkább eltávolodott a munkatársától.

Miután a vezető lelkésszel találkoztam, egy órát töltöttem a munkatárssal. Pozitívan nyilatkozott a gyülekezetben betöltött szerepéről, de amikor a lelkipásztorral való kapcsolatáról kérdeztem, kitért a téma elől.

Végül több egyházi vezetővel elmentünk ebédelni. Az összejövetel során hamar észrevettem a lelkipásztor és a munkatárs közötti interakciót. Szívélyes volt, de nem hiteles. Úgy működtek, amit én mesterséges harmóniának nevezek.

A valódi harmónia alapja a bizalom, a tisztelet, a becsület és a meghallgatásra való hajlandóság. A mesterséges harmónia a mosolygós csevegés vékony máza, amelyből a bizalom kiépítésének, fenntartásának kemény munkáját kispórolták.

A mesterséges harmónia olyan védekezési mechanizmus, amellyel az emberek elkerülik a kellemetlen beszélgetéseket. A lelkész és munkatársa nem így kezdték a kapcsolatukat, de miután idővel nem tudták kezelni a problémákat, ebbe a kínos, fájdalmas helyzetbe kerültek.

3. Elszigeteltség. Amikor eltávolodunk másoktól, a Sátán könnyebben manipulálhatja félelmeinket, bizonytalanságainkat.

Az elszigetelődés akkor következik be, amikor úgy érzi az ember, hogy rosszul bánnak vele, nem értékelik eléggé, vagy amikor meglepik a váratlan változások. Az ilyen helyzetben van, aki felemeli a szavát, és felszólal a probléma megoldása érdekében. Más érzelmi kátyút keres, ahová bebújhat. Aki az utóbbi megközelítést választja, addig húzza az időt, amíg jobb lehetőséggel nem találkozik.

4. Kritikus lelkület. A krónikusan negatív hozzáállás mögött mindig olyan mögöttes ok, hajtóerő húzódik meg, amely az embert az építő jellegű hozzájárulásoktól a romboló jellegűek felé tereli.

A külső jelek azt tükrözik, ami a szívben történik. A rendezetlen sérelem, az önmagunkról vagy másokról alkotott egészségtelen kép forrongó ellenségeskedéshez vezethet.

A kritikus embert több okból is nehéz megszólítani. Azt hiszi, hogy az ő útja a helyes út. Kritikája – saját magát leszámítva – mindenki számára ítélőszékké válik. Véleményét, tetteit nem kezeli, inkább megmagyarázza.

Nem kell mélyre ásnunk az evangéliumokban, hogy meglássuk a kritikus lelkület archetípusát: a farizeusokat. Kevés kivételtől eltekintve azért voltak szigorúak és ítélkezőek, mert nem tudták felfogni Isten kegyelmének mérhetetlenségét.

Más hibáját sokkal könnyebb meglátni, mint a sajátunkat. Amikor valaki nem képes másnak megkegyelmezni, az gyakran azért van, mert ő maga még nem tapasztalta meg teljesen Isten kegyelmét és irgalmát.

5. Megosztottság. A célok és stratégiák közötti különbségek feszültté tehetik a csapattagokat. Nem a friss ötletek és a kreatív megoldások jelentik a problémát. Sőt, szükségünk van arra, hogy a csapatban mindenki teljes mértékben elkötelezett legyen és a tőle telhető legjobbat adja.

Probléma akkor merül fel, amikor mindenki a saját igazához ragaszkodik, meg van győződve róla, hogy mindenki más téved, a dolgok megbeszélése pedig még inkább megrögzött nézeteltérést eredményez. Az egymással versengő látások kisiklatják a csapatot, időt és energiát emésztenek fel, zavart keltenek, és az egyház küldetését veszélyeztetik.

Talán arra gondolsz, hogy ez a gyülekezetedre nem vonatkozik. A csapatodban nincs mély megosztottság. Arra kérlek, gondold át újra.

Van bárki, aki nem ért egyet a látással, függetlenül attól, hogy milyen gyakran és milyen világosan hallható a lelkipásztortól? Előfordul, hogy valaki – nyíltan vagy burkoltan – szövetségeseket keres, mert megkérdőjelezi az irányt, amerre a csapat tart? Állítja-e bárki, hogy egy másik elismert vezető bölcsessége és iránymutatása hasznosabb lenne a csapat számára, mint a vezető lelkipásztoré?

6. Fokozatos leállás. Nem juthatunk messzebbre, mint a magunk köré gyűjtött csapatunk. Mindig azt mondom: „A látás megmutatja, hová tartunk, a stratégia megmutatja, hogyan érünk oda, a csapat pedig megmondja, megérkezünk-e.”

Ezért hangsúlyozom folyamatosan, hogy összehangoltságra kell törekedni. A cél a jól működő csapat kialakítása, amely ugyanarra megy, ugyanazokat a célokat akarja elérni.

Érzékelőinket aktiválva legyünk résen: észleljük-e bármelyik csapattagon a sodródás jeleit? A fokozatos leállás veszélyes, mert a mélyén általában rendezetlen sérelem van. A leállás a gennyesedő sérelemre adott válaszreakció.

Vezetőként ne próbáljuk megítélni, jogos-e a sérelem. Ha valaki így érez, akkor ez számára valós dolog. Határozzuk meg azokat a kiváltó okokat, amelyek a csapattagoknál elindíthatják a leállás folyamatát.

Fel kell ismernünk a miértet és a mit. Miért érzi úgy a csapattag, hogy nem tud bekapcsolódni? Mi az oka? Ha szeretnénk megelőzni a problémát, még mielőtt zajossá, zűrzavarossá válna, segíthet, ha megismerjük a kiváltó okokat.

A vezetői sodródás elkerülése

A történelem tele van olyan vezetők tragikus történetével, akik figyelmen kívül hagyták a figyelmeztető jeleket. Mielőtt Abraham Lincoln elnök a Ford Színházba ment, figyelmeztették, hogy életveszélyben van. A Titanic kapitányát többször figyelmeztették a jéghegyekre. A Challenger űrrepülőgép felrobbanása előtti napon a mérnökök figyelmeztették a NASA tisztviselőit, hogy a várható hidegben történő indítás katasztrófához vezethet.

Akár vezető lelkészek, munkatársak vagy vezetőségi tagok vagyunk, a vezetői sodródás kezelésének legelső lépése az, hogy odafigyelünk a figyelmeztető jelekre. Mert abban biztosak lehetünk, hogy mindig van figyelmeztető jel.

A sodródásra való hajlam az emberi természetből fakad. Nem azt mondom, hogy legyünk paranoiások – sokkal inkább éberek, jó ítélőképességgel.

A következő lépés a nehéz beszélgetések bátor kezdeményezése. Lépjünk időben, mielőtt a kisebb probléma katasztrófává fajulna.

Az ilyen beszélgetésen tervvel kell részt venni. Legyünk konkrétak, világosak és kedvesek, teret adva a párbeszédnek. Fontos mondanivalónk van, de tudnunk kell odafigyelni és észszerű megoldásokat is keresni.

Végezetül ismerjük fel a csapat tagjaiban rejlő feszültséget – tekintély és alávetettség, vezetés és szolgálat, kreativitás és korlátok, valamint a személyes elképzelés és a vezető lelkipásztor elképzelése között.

Jézus példát mutatott ennek a feszültségnek a kezelésére. Bár hatalmat adott tanítványainak, tisztában volt vele, hogy ettől még nekik engedelmeskedniük kell. Végülis a tanítványok nem angyali lények voltak. Alapvetően emberek voltak. Jézus felismerte ezt, és nem hagyta figyelmen kívül.

A Máté 10,1 szerint: „Magához hívta tizenkét tanítványát, és hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és gyógyítsanak mindenféle betegséget és erőtlenséget.” (kiemelés tőlem)

Később ugyanebben a fejezetben Jézus így szól a tanítványokhoz: „Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt.” (39. vers)

Látjuk? Az 1. versben hatalmat ad nekik a gonosz lelkek, betegségek és erőtlenségek felett. Ez nagy hatalom! Aztán a 39. versben azt mondja nekik, hogy adják fel az életük feletti uralmat.

Most akkor melyik az igaz? Van-e hatalmunk, vagy meg kell adnunk magunkat és alá kell vetnünk magunkat? Jézus azt mondaná: „Mindkettő!”

Ezt a feszültséget mindannyian megtapasztaljuk – a munkatársak és a vezető lelkipásztorok egyaránt. Gyakran mondom a csapatoknak: „Tekintélyetek van, de alá kell vetnetek magatokat Istennek, a lelki elöljárótoknak és egymásnak is. Szabadságotok van, ugyanakkor a munkátokat határok között kell végeznetek. Lehet személyes elképzelésetek, de alá kell vetnetek magatokat a lelkipásztorotok látásának, és azt kell támogatnotok.”

A tisztelet, bizalom és becsület kultúrája nem csak úgy, magától alakul ki. A vezetői sodródás elkerülése érdekében pozitív kultúrát kell kiépítenünk, amelyet óvnunk is kell. Ha kezelni tudjuk a vezetői sodródás jelenségét, az nemcsak a gyülekezetünket, szervezetünket védi meg, hanem azok fejlődését is szolgálja, akiket Isten a gondjainkra bízott.

Ha csapattagok vagyunk, szorgalmasan azon munkálkodjunk, hogy saját szívünkben, indítékainkban, elménkben küzdjünk a vezetői sodródás ellen. Elhívásunk, célunk és szerepkörünk nagyobb, mint az átélt frusztráció, sérelem.

Ahogy egyre jobbak vagyunk, úgy lesz egyre jobb Isten országa is. Legyünk hát együtt jobbak!